Az építészek rajzolnak

Egy gyors vázlat, az építész rajza még mindig az alkotó és egy adott mű közötti kapcsolat legközvetlenebb és legspontánabb kifejeződése. A skicc határozatlansági foka, mely sokszor a rajzolás sebességének köszönhető, a szemlélő asszociációs lehetőségeit tágítja. Bizonyos értelemben a néző a tervezési folyamat részévé válik.

Vitázhatunk arról, hogy egy túlrajzolt terv nem lehet jó, mert a határozatlanság több tartalmat hordoz, mint a teljesen kidolgozott bizonyosság. Mindezt fordítva is nézhetjük: ha a kezdeti homályos elképzelés bármely analógiáját alkalmazzuk az építészeti kivitelezés során, az súlyos következményekkel és tragikus eredménnyel járhat. Ebből a nézőpontból arra a következtetésre juthatunk, hogy a skicchez köthető asszociatív folyamat önmagában indikátorként szolgál. Ekképpen a vázlat saját jogán autonómiát érdemel, és gyűjtők keresett tárgyává válhat.

Számtalan építész a kortárs tárgyilagos felfogás megszállottjaként nyilvánítja ki, hogy a skiccet, a spontán rajzot valamiféle ódivatúság, tartózkodás jellemzi, vegyítve némi önsajnálattal, különösen, ha a vázlatot nem követi a megvalósulás. Azaz a rajz pusztán az álmodozók és önsanyargatók ujjgyakorlatának számít. Ez az állítás hívja fel a figyelmet arra, hogy mai telematikus és digitális világban a valósághű kép hatásában átvette a skicc szerepét. Azt mondják, a rajz különös íze többé nem elég hatásos.

A skicc mindig is a tervezés szerves része volt. A firkálás, a papírt szántó felfedezőút során lábujjhegyen közelítjük meg a célt. Ezzel szemben ma ezt a hamleti folyamatot színes, virtuális műveken, illetve sokkal meggyőzőbb és vibrálóan változatos látványterveken keresztül járjuk be. Tehát a valódi elképzelés egy olyan pontos szerkesztésben ölt testet, amivé egy rajz sosem képes válni. Amit korábban a valódi építkezés képviselt, a hegy csúcsa, a végső happy end manapság leginkább ellenkező jelentésben valósul meg. Megjelenésében és tapintható valójában a kész épület a korábbi virtuális képek ígéreteinek nem igazán tud megfelelni, az összehasonlítás velük gyakran megalázó.

Ismervén ezt a tervezési folyamatban bekövetkezett fordulatot, újra visszajutunk a meghatározatlanság erejéhez, a jelzett utalásokhoz, a megszentelt esélyhez vagy egyszerűen a skiccelésben rejlő lehetőségekhez. Vajon elérhető-e még a vágyott valóság a virtuálisan közvetített kép segédkezése nélkül vagy azzal párhuzamosan, a rajz összetett érzékleti rétegein át, amikor itt, ahogy korábban említettük, egy létező lehetőség, a papíron egy ceruza siklása új jelentésekhez és elképzeléshez vezethet? A skiccelés során a rajz stigmává és beavatássá válik, ahol önmagunk megkérdőjelezése során a kutatás és kétségek elevenné lesznek, átlósan keresztezett ideogrammák alakulhatnak ki, melyek kapcsolódnak mind a valós projekthez, mind az elméleti elképzelésekhez. A gondolatnak ebben a felidézési folyamatában mutatkozik meg a skicc jellegzetes bája, mely a valósághű tárgy hiányának és jelenlétének egyidejűségében rejlik.

A formákat és tereket folyamatosan hozzuk létre és vetjük el, míg végül az általánosan érvényes döntések egységgé nem olvadnak. Ennek következtében a skicc, kódolását tekintve, személyes és nagymértékben kollektív szimbólumokat egyaránt hordoz. A vázlat és a kész szerkezet az érem két oldala, nem lehet őket szétválasztani, viszont egymás mellé helyezhetők, és egymást büntethetik.

Azonban egy skicc vagy rajz ezt viszonylag könnyen megteheti. Testetlen platformjáról csak az elképzelések kis szeletét engedi át az anyagi világba. A rajz a valóság szellemi képe, egy pótszer, mely a papíron „hangosan gondolkodva” jött létre. A zenei átíráshoz hasonlóan annak az előképét teremti meg, amit valójában be akar mutatni. Nem helyettesítheti az anyagot és a teret. A spirituális és az anyagi megjelenés közötti kapcsolat bizonyítékává válik. Így az építészeti skicc egy grafikus diskurzus marad a papíron, tapasztalati felvetései pedig csupán a fizikai megvalósulás vázlatos ábrái. Ugyanakkor pontosan ebben az ingadozásban és a határvonalak menti mozgásban találjuk meg a rajz különös költőiségét. Megvan a saját, hozzáadott bája annak, ahogyan a vázlatot megpróbáljuk megfejteni, és megállapítani, vajon az építkezés kirakójátékának a darabja, egy előzetes megvalósulás része, egy átfogó látomás, vagy pusztán az építész túlesztétizált mentsége. A jó rajz sosem lehet világos, a végső válasz egyértelműségét mindig visszautasítja. A legnehezebb dolog a skiccelésben, tudni, hogy mikor kell abbahagyni.

/ Először megjelent: Oris, IDEJAS, OUTLINE of ideas = Ideen Umrissen. (kiáll. kat.). Zagreb, 2005. 2nd. Ed. /