Napló: A rajz értékének nyomában

1. nap
Itt egy rajz, amit én készítettem, és jól is sikerült. Hogy mitől jó? Ez a bizonyos rajz azért jó, mert miközben csináltam, valami váratlan történt. Hirtelen felmerült egy ötlet, amit néhány vonallal meg tudtam fogni. Ez a fajta rajzolás olyan, mint egy utazás, egy felfedezőút. Épp emiatt még akkor is lehet sikeres, ha valami olyan helyen végződik, ami eredetileg nem volt a képzeletbeli térképemen. Természetesen ilyen rajzból ugyanannyi végződhet kudarccal is; valójában talán több is a kudarc, mint a siker. Ugyanakkor pont azért, mert ez egy felfedező rajzolás volt, ha hagyom magam egy darabig a hirtelen ötlettől vezérelni, majd úgy döntök, semmi ígéretes felé nem vezet, nyugodtan le is térhetek arról a csapásról, és más irányba fordulhatok.

Vagy akár ki is radírozhatom.

Hogy kizárjuk a kétségeket: a ceruzás rajz talán legnagyobb erénye, hogy könnyen ki lehet törölni. A radírozás valójában legalább annyira élvezetes, mint maga a rajzolás. Mivel végül is mások ritkán látják a rajzot, amíg a rajzoló úgy nem döntött, hogy készen van, szabadságában áll annyit mutatni meg küzdelmeiből, amennyit jónak lát.

[1. kép]

2. nap
Ma készítettem egy újabb rajzot, és az is jó lett. Mindamellett talán nem vagyok egészen őszinte, ha azt mondom, „készítettem” a rajzot. A hangsúly valójában nem az előállításán van, hanem azon, hogy milyen szerepet játszottam pontosan benne. Mivel ez a rajz inkább olyan, mint egy beszélgetés rögzítése, az oda-vissza cserélt gondolatok eredménye, utak, melyeknek nekivágtam, majd letértem róluk, esetleg elkanyarítottam, megcsavartam, vagy másképp változtattam őket. A lényeg az ilyen típusú rajzban az, hogy ha nem mondanám, valószínűleg nem is lehetne felfedezni, mit tettek hozzá mások. Lényegtelen, hogy a valóságban megfogták-e a rajzeszközt - ami a fontos, hogy én építészként (említettem már, hogy építész vagyok, és rajzaim többsége az építészeti ötletek felfedezésére és gyakorlására szolgál?) elfogadom-e a szerepet, hogy feljegyezzem mindazt az építészeti elképzelést, ami körülöttünk kavarog, és amit feldíszítek én vagy valaki más, aki nem építész. Nem tud rajzolni, de tudja, hogy kellene elképzeléseinek kinéznie, mikor azokat más veti papírra. „Nem, nem erre gondoltam!” vagy „Pontosan erről van szó!” Az efféle rajzolás sikeres, mivel rajzolás közben képes voltam tisztázni egyrészt, amit a megbízó megálmodott (akármilyen homályosan is), másrészt, hogy azokat a látomásokat hogyan tudom építészetté sűríteni, az építészettel azonosított tulajdonságokban megtestesíteni. Másképp fogalmazva, ez a rajz kielégítően rögzített egy párbeszédet, ami már önmagában megnyugtató (Mondtam, hogy közben bort ittunk? Egy jól behűtött Soave volt, amit részben azért kínáltam, hogy magamat hízelgő fényben tüntethessem fel, és megbízómnak elmondhassam: „Igazán el kéne utaznod egyszer Venetóba, minden, amit az építészetben imádok, ott található!”). A rajzon keresztül fedeztük fel ügyfelemmel, hogy gondolatainkat valóban eredményesen tudjuk egymással megosztani.

[2. kép]

3. nap
Vicces, hogy azok az emberek, akik magukról úgy gondolják, nem tudnak rajzolni, milyen gyakran csodálattal adóznak nekünk, akik tudunk. Mindig hálámat fejezem ki az elismerésért, de mikor elég biztosnak érzem magam, általában így tiltakozom: „Ha azt hiszed, ez egy jó rajz, látnod kellene Piranesit!” Majd leveszek egy könyvet a polcról, öntök magunknak egy kis bort, és megbízóm képzésének újabb fejezetébe fogok. Igazság szerint – bár rajzaim meglehetősen jók, valójában jobbak, mint egyeseké, akik sokkal több pénzt keresnek rajzaikkal, mint én az enyémekkel – nem szabadulhatok attól a tudástól, hogy egy rajzolni képtelen korban élünk, és mindannyian emberszabású majmokként első alkalommal szorongatjuk ügyetlen öklünkben a kormos pálcikát. Ugyanakkor elődeinknél annyival több dolgot kell megrajzolnunk, és a rajzolás oly sok lehetséges technikáját ismerjük, hogy ki is hibáztathatna, hogy a könnyebb utat választjuk, és gépekkel akarjuk a verejtékes munkát végeztetni, míg mi Aeron székünkben ülve számokat gépelünk egy párbeszédablakba.

Ám te meg én tudjuk, hogy ez nem az igazi. Számtalan rajz azért ragadja meg figyelmünket, mert olyan dolgokra mutat, amelyek a rajzoló agyában zajlottak skiccelés közben (ez már a második eset, hogy elkerültem a „művész” szó használatát magunkkal kapcsolatban). Ezek a rajzok a gondolkodás menetét képviselik, és rögzítik a néhány perc vagy óra alatt lezajló folyamatot, mely során a vizuális vagy architektonikus képek fokozatosan sűrűsödnek be. Látható és érezhető bennük a kételkedés, ami miatt valamiféle sajnálatot vagy legalábbis emberi együttérzésből született fájdalmat táplálunk szegény rajzoló iránt.

A jó rajz emlékeztet bennünket arra, hogy emberek vagyunk, sőt, arra is okot ad, hogy emberi mivoltunk miatt jól érezzük magunkat. Önmagában ez a megújult önbizalom elég csodálatos ok, hogy tovább űzzük ezt a szokást.

Viszont tudom, ha vannak a rajzolás folyamán felbukkanó dolgok, melyek értéke abban rejlik, hogy feltárják a kreatív folyamatot, s így segítenek bennünket megbecsülni bizonyos ötleteknek a gondolat formálása során, a rajzoló számára (harmadik alkalom!) létrejött viszonylagos fontosságát, akkor kell lenniük olyan, szintén fontos dolgoknak is, melyek csak a rajz befejezésekor válnak láthatóvá. Legtöbb építész egy vagy két „befejezett” rajzot alkot csupán, míg száz vagy több „skiccet”. Vajon azért van ez, mert skiccelni könnyebb? Miért kellene ennek így lennie? Miért nem szentelünk több időt a befejezett rajzoknak, mint a skicceknek?

Én gyakran jobban kedvelem a tökéletlen, befejezetlen rajzot a késznél, még akkor is, ha mindkettőt én készítettem. Azt már elismertem, hogy nem vagyok olyan jó, mint Piranesi, de talán meglepő, ha elmondom, hogy az ő skicceit is jobban szeretem befejezett rajzainál. Azt hiszem, valamiféle sznobnak, vagy ahogy mostanában magunkat nevezzük, a rajz „megszállottjának” tűnhetek. De úgy érzem, rá tudok tapintani a lényegi különbségre. Mikor a vázlaton dolgozom, az ötleteket teszem próbára, radírozok, és újra elhelyezek dolgokat, akkor az egész világ elérhető számomra, és levegőhöz jutok. Ebben az állapotban biztos vagyok benne, hogy nem fognak félreérteni, pontosan azért, mert homályosan és artikulálatlanul motyogok az orrom alatt. Ellenben a kész rajz fájdalmas döntésekkel van tele. Nekem, aki mindent és mindenkit szeretek, és inkább meghalnék, minthogy valakit ne hívjak meg a partimra, el kell döntenem, kit hagyjak ki. Mire a rajz „elkészült”, hideg szívvel kialakítottam az ötletek és festői elemek fontossági sorrendjét, és eldöntöttem, melyik élhet, vagy halhat. A befejezett rajz olyan, mint egy jól szervezett esküvő, míg a skicc a mámoros első csók – elköteleződés és realitás az egyik oldalon, remény és döntésképtelenség a másikon. Másrészről szinte elvárás, hogy egy skiccben saját egónkat ünnepeljük.

Egy befejezett rajz mindig kijelentés, és nézzünk szembe a ténnyel: az állásfoglalás – különösen, ha határozott – társadalmilag és lélektanilag kockázatos vállalkozás. A motyogás és határozatlanság, amihez mindenki másként viszonyul, általában megbocsátható, sőt, gyengéd érzelmeket válthat ki. Úgy vélem – általában a kijelentésekben, különösen pedig az esztétikai értékekkel kapcsolatos állásfoglalásban rejlő kockázaton túl – azért is kerüljük a befejezett rajzok készítését, mert nehéz bennük valós érzéseinkből, ebből a valójában szerethető, határozatlan és kétkedő állapotunkból eleget ábrázolni.

[3. kép]

4. nap
Ma készítettem egy rajzot, és jó lett. Ez a rajz azért jó, mert tiszta. Néhány más rajzomtól eltérően, világos célja van, és kidolgozása egy probléma megoldásához hasonlított. Érezted már valaha az elégedettség ütését a gyomorszáj tájékán, ezt a meleg kis feszültséget, mikor gimnáziumban egy különösen nehéz matematikai problémát elegánsan megoldottál? Na, ehhez foghatót éltem át, saját problémamegoldó készségem feletti örömömben. (Egyszer mondtam édesanyámnak, aki maga kitűnő festő volt, hogy milyen boldog vagyok, mikor pontosan be tudok fejezni egy számokkal jelölt kifestőt, amiért akkoriban osztálytársaimmal annyira rajongtunk. Anyám láthatóan elszomorodott, sőt, csalódott bennem. Sehogy sem tudtam elmagyarázni neki, hogy bár tudom, ez nem számít „művészetnek”, egyszerűen a feladvány megoldását szerettem; előre elképzelni, hogy néz majd ki a kép a végén, és látni, ahogy valójában kibontakozik. „Tudtam! - kiáltottam fel magamban. - A 24-eshez tartozó kis folt szomorkássá teszi az őzgida tekintetét!”)

Ám még mikor az ilyen leíró rajzok egyikét csináltam, akkor is szembetaláltam magam a bonyolult döntéskényszerrel, hogy vajon éles, szabályos vonalakkal fejezzem-e be – azzal a fajtával, amely a létrehozásához befektetett erőfeszítés és fáradság semmi jelét nem kívánja hagyni, még ha kézzel rajzolt is (és valljuk be, ha ilyen gépi jellegű vonalakra van szükség, egy gép sokkal meggyőzőbb tud lenni egy gépszerűen dolgozó kéznél) –, vagy folytassam a szabadkézi hatással. Általában a szabadkézit választottam. Részben, mert lusta vagyok, és elvárásaim szerint nem eléggé gépies. Mind a múltban, mind a jelenben őszintén értékeltem azokat az embereket, akik hibátlanul rajzolnak. Viszont mivel legalább úgy, ha nem jobban értek a számítógéphez, mint a másik fickó, mindig meg van a lehetőségem a hibátlan vonal vagy árnyékolás választására, ha úgy akarom. Tehát a szabadkézi rajzot nyilvánvalóan egyéb okok miatt alkalmazom. (Próbáltad már valaha, amit én, hogy egy durva vázlatot a számítógépen éles, sima, hibátlan vonalakkal reprodukálod, majd a „szabadkézi” alkalmazást ráteszed a vonalakra nyomtatás előtt? Meglehetősen meggyőző az eredmény, elég ahhoz, hogy ránézve kissé sötét kacaj hagyja el a számat. Utána alig tudom elfojtani a sürgető érzést, hogy a gépet összetörjem.) Nem, általában azért választom a szabadkézi rajzolást, mert valahogy segít a bemutatást világosabbá tenni. Ideges, bizonytalan és szabálytalan vonalaim a szemlélő számára talán szenvedélyes, szerelemmel teli, lenyűgöző és rendíthetetlen vonalaknak látszanak. Néha olyan rajzot készítek, ami emberi kapcsolatot kínál, meleg szívvel hív meg, hogy világába lépjünk, és ott néhány haszontalan percet eltöltsünk. És amint a rajzzal való találkozásra szánják az időt, a szemlélők képesek lesznek felfedezni, mit is akartam általa közölni, néhány esetleges ötletemmel együtt. Miután pár ehhez hasonló rajzot publikálok, gyakran kapok e-mailt idegenektől, melyben elmondják, milyen szépek a képeim. És bár imádok felbontani egy palack Soavét, majd levenni Piranesit a polcról megrendelőimnek, ezek az emberek túl messzire vannak. Mindemellett kíváncsi vagyok, vajon tudják-e, hogy mindent kiterveltem az ő manipulálásukra, hogy pontosan ilyen választ adjanak, s mikor leültem, és kormos mancsomba vettem a ceruzát, elsődleges célom pont az volt, hogy kicsaljam belőlük ezt az egész „Ez-egy-jó-rajz-volt-sokat-tanultam-belőle” dolgot. Ha elmondanám nekik, akkor ezt képzésük részének lehetne tekinteni?

Mikor rajzomnak célja van, például szorít a határidő, vagy egy különösen izgató probléma leírása foglalkoztat, akkor képes vagyok rendületlenül rajzolni órákig, napról napra, hétről hétre. Olyan rengeteget rajzolok, hogy a szemeim égnek, megfájdul a fejem, mégis alig tudom magam rákényszeríteni, hogy abbahagyjam. Kihagyom az étkezéseket, nem alszom, és ha félbeszakít, rácsattanok a feleségemre. Mert a rajzolással töltött időben elmerülök, minden figyelmemet leköti, melyben én magam teljesen eltűnök (kivéve, ha valamely testrészem fájni kezd), elemi szükségem van a munka folytatására, hogy az érzést olyan hosszan elnyújtsam, amíg csak lehetséges. Az intenzív rajzolás során gyűlölni kezdem testi korlátaimat, utálom elgyengülő szememet, remegő kezemet, a sürgetést, hogy felkeljek vizelni. A papírt szintén gyűlölöm, meg egyébként a ceruzákat, tollakat is. Az egyetlen dolog, amit imádok benne, az maga a rajzolás tevékenysége.

[4. kép]

5. nap
Ma megint rajzoltam egyet, és jól sikerült. Nem mutatnám meg sem neked, sem senki másnak, mert saját magamnak készítettem. Ez a kép a legvakmerőbb ötleteléseimet és kétségeimet is tartalmazza. Nem mély és fájdalmas gondolat, sokkal inkább ifjonti és idétlen. A még fel nem nőtt énemből fakad, aki gúnyolódik, és fingós viccekkel szórakozik. Egyesek gorombának tartanák – akár ahhoz is elég durvának, hogy egy, a mentális stabilitásomra vonatkozó meghallgatáson ellenem bizonyítékként felhozhassák –, míg mások, talán épp a többség, csupán érthetetlennek vélnék. Vajon bűn a kétkedés? Sokkal inkább bűn, ha valaki cinikus, és eljátssza, hogy olyan világos kijelentés mögé áll, melynek igazságáról vagy értékéről nem is igazán van meggyőződve. Miért van, hogy amikor láthatóan nem a tudatom felsőbb szintjeiről származó ötleteket rajzolom, gyakran jelennek meg kreatív méhem rejtett gyümölcsei olyan sarjakként, miket legszívesebben nem is tudnék magaménak? Bármi is az oka, általában szükség van rá, hogy hagyjuk ezeket a rajzokat átesni egy pár napos vagy hónapos érési folyamaton, majdnem mintha óvodában nevelkednének. De tudom ám, mi is ez valójában: amint nekifogok a rajzolásnak, azt is kezdem elfelejteni, amit képzeletben magam előtt láttam, így valahonnan máshonnan kell előhívnom a képeket, és ez időt vesz igénybe. Tehát hagyom őket érni. Azt hiszem, bevallhatom nyugodtan, hogy sokkal több rajz van az agyamban, mint amit papírra vetek, és a jobbak közül néhányat gondosan őrzök a fejemben, nehogy elfelejtsem majd azokat, ha rajzolni kezdek.

[5. kép]

6. nap
A rajz sok szempontból a látomás megszelídítése. Számtalan barátom és munkatársam elmesélte, hogy a rajz az egyetlen út, amivel gondolataikat meg tudják jeleníteni, és ritkán van kész kép a fejükben, mielőtt a ceruzát a papírhoz illesztenék. Le kell rajzolniuk, hogy láthassák. Csodálatos élmény lehet, mint mikor a sötétkamrában előhívunk egy fényképet: először nincs ott semmi, majd megjelenik valami, és egyre tisztábban látszik. Viszont az én esetem más, én addig formálom a képet az agyamban, míg teljesen életszerű nem lesz, és csak akkor próbálom megragadni. Mivel nem vagyok túl jó ez utóbbiban, az eredmény mindig csak megközelítő lehet, emlékeztetője annak, amit olyan életszerűen elképzeltem, és ami arra is emlékeztet, hogy valami fontosról megfeledkeztem.

[6. kép]

7. nap
Az emberszabású majmok imádnak rajzolni és festeni, számtalan mesés számítógépes generatív program van, amely gyönyörűen készít „emberi” képeket, és létrehoztunk már olyan automatákat, amelyek ecsettel és tintával jobban lefestik, amit látnak, mint ahogy egy átlagos gyerek képes lenne. Mindeközben digitális világunkban az emberi kézzel rajzolás képessége letűnőben van, és rengeteg hallgató csak ügyetlen, majomszerű módon tudja írószerszámát megragadni. A neurológia tudománya megmutatta, hogy agyunk a minket körülvevő környezetben folyton az emberi közreműködés után kutat, és az első dolog, amit valami megpillantásakor teszünk, hogy bekategorizáljuk: „ember készítette” vagy „ember nem vett benne részt”. Legtöbb esetben, bármennyire is szeretjük és megnyugszunk a természettől, és akármilyen transzcendensnek is találjuk a gépek nyelvét és érzékenységét, csak még inkább éhezünk az emberi kapcsolatokra. Azok a rajzok – legyenek eredetiek vagy reprodukciók –, melyek képesek átadni, hogyan fejlődött ki egy gondolat az alkotó fejében, ezen éhségünket ki tudják elégíteni, vagy legalább elveszik annak fájdalmas élét. Legalábbis velem ezt teszik.

[7. kép]