WESSELÉNYI-GARAY, Andor: Egy történet

2009 tavaszán egy zágrábi építészeti konferencia utolsó előadója Alvaro Siza volt. Az előadás végén a Magyar Pavilonban felépült kiállítás építésze, Ferencz Marcel is beállt az autogramot kérők sorába. Noha lassan megszokottá válnak a híres építészek felé kígyózó sorok, az építészeti sztárrendszer külsőségei megannyi zavarba ejtő pillanatot szülnek. Egy ilyen pillanat például az, amikor valaki szemtől szembe kerül azzal az emberrel, akit addig csak munkáin, fényképein keresztül ismerhetett. Amikor Marcel pár perc elteltével Alvaro Sizához ért, a monográfiát átnyújtva annyit mondott: A big graphic please! Szavaiba a szituáció természetes feszültsége által belemosódtak az autograph, biograph és monograph kifejezések.

Siza Marcellre nézett. Elmosolyodott, majd így válaszolt: „Úgy látom, ön komolyan sportol… tudja, mit? Egy atlétát rajzolok ide, amint épp befut a sportközpontba.” Még mindig mosolygott, amikor elvette a felé nyújtott filcet, majd néhány mozdulattal a címlapra vázolt egy sprintelő alakot.

Amíg skiccelt, megállt Alvaro Siza körül a levegő. A sorban állók elcsendesedtek, a körben toporgók némán figyelték, ahogy a rajz készül. Elementáris hatása volt annak, amint egy építész felvillantotta azokat a pillanatokat, ahogy az irodájában dolgozik. Az autogramra várók visszafojtott lélegzete éppúgy szólt Sizának, mint a jelenségnek; éppúgy tisztelte az embert, mint azt, amivel akkor foglalkozott. Mágikus ereje lett a kis rajznak, de leginkább annak, hogy egy addig hullámzó, az élmény hatása alatt megdermedt tömeg közepén született.

Nem csak az vált világossá, hogy az építészek még mindig rajzolnak. Az is egyértelmű volt, hogy az, ahogy rajzolnak: érdekes.

A Magyar Pavilonban 2010-ben rendezett építészeti kiállítás legfőbb inspirációját ez a történet és a tanulságai jelentették.