Wesselényi-Garay Andor:
BorderLINE Manifesztum

A ház és az idea közötti átmeneteket kutatva a Magyar Pavilonban rendezett kiállítás célja az, hogy megkeresse és bemutassa azt a vizuálisan még értelmezhető elemet, amely az építészet alapegységének tekinthető.

A Magyar Pavilon installációja az építészeti gondolat origójaként nem a HÁZat, hanem a VONALat határozza meg, és ezzel az építészet elsődleges állapotát mutatja be. A kiállítás radikális manifesztuma az, hogy az építészek nem házakat építenek; az építészek nem tereket alkotnak, hanem rajzolnak. Vonalakat rajzolnak számítógéppel, vonalakat tollal vagy ceruzával. Vonalakat, melyek puszta létükben persze még nem alkotnak tereket, mert szinte kizárólagosan csak kétdimenziós felületeken jelennek meg. A vonal azonban őseredeti kifejezésmód egy építész számára, olyan médium, amely a házzal egyenrangúan képviseli az építészet ideáját. Ennek bemutatására a kiállítás az építészek rajzait, rajzolási technikáit és általában az építészet alapanyagának tekinthető vonalat állítja a középpontba annak érdekében, hogy visszavezesse a látogatót az alkotás és az építészet alapélményéhez, a vonalhoz és annak megrajzolásához.

Egy vonal meghúzása, megtalálása olyan „térben” történik, mely nem helyi vagy nemzetközi; nem laikus vagy szakmabeli; nem földrajzi vagy utópikus, hanem univerzális. Ez az univerzális tér a rajzolásnak, tágabb értelemben pedig a nyomhagyásnak a tere. A kiállítás szellemi középpontja arra – a természetesen szubjektív – vélekedésre épül, hogy a VONAL és a rajzolás által képviselt univerzália szükségképp áthidalja azt a távolságot, amely az egyes nemzetek építészete között húzódik. Meggyőződésünk ugyanis az, hogy a rajzolás művelete az, ami az építészek mindennapi tevékenységének közös nevezőjét jelenti. A rajzolás művelete az, ami összeköt egymással szakembert és laikust; öreget és fiatalt.

Az emberek a rajzban találkoznak.

Azzal, hogy a koncepció a vonal keletkezését, majd építészetté szerveződését mutatja be, egy rendkívül építészes nem-építészeti kiállítás elképzelése mellett voksol. Ebben a koncepcióban nem pusztán a rajz, hanem annak születése; nem pusztán a vonal, hanem annak építészeti gondolatként megvalósuló animációja áll.

A rajzolást bemutató, magyar és külföldi építészek közreműködésével felvett filmek mellett a vonalak születését animáló vetítések egy olyan installációs közegben jelennek meg, amely a vonalat a heteronóm, kétdimenziós létezéséből kirobbantva, előbb önálló fizikai entitásként, majd építészeti szerveződésként fogja fel. A vonalak térbe lépésével a pavilonban egy olyan új helyzet alakul ki, amely a tömeg és a test, valamint a grafika és az építészet közötti határ elfoglalásán alapul.

Az installáció programja ezért (BorderLINE) éppúgy vonatkozik a műfajok közötti határokra, mint azok átjárhatóságára. Éppúgy vonatkozik a határosság földrajzi érzetére, mint ahogy a kurrens és atavisztikus tervezői technikákra és a közöttük felhasadt alkotói személyiségre. Éppúgy vonatkozik a rajz és az építészet születésére, mint az itt és az ott, a külső és a belső, az ÉN és a MÁS dichotómiájára.