Műértő, 2010. május, 14. o.

A 2010. évi Velencei Építészeti Biennále magyar pavilon kiállítására beadott pályázatok

Az építészet megközelíthetősége

Az építészetről kiállítást rendezni rendkívül problematikus. Míg a képzőművészeti kiállítások lényege éppen az, hogy a látogató eredetiben nézheti, tapasztalhatja meg a műveket, addig ez megépült építészeti műtárgy esetében nem lehetséges. Az eredetit helyettesítő fotók, rajzok, makettek élményereje és jelentéstartalma túl alacsony ahhoz, hogy meg tudja ragadni az értelmezések sokrétűségét. A biennálén ezért szinte mindegyik nemzeti pavilon az építészet interdiszciplinaritását veszi célba és valamilyen építészeti problémát emel ki. A sikeres kiállítók azok, akik egy lokális kérdést globális diskurzusba tudnak emelni, ahol a bergsoni „intellektuális megérzés” révén a befogadó önmaga számára értelmezni tudja a művet, felismeri benne önmagát és a megértés révén továbbépíti azt. Egy nemzetközi kiállítás olyan interperszonális közeget képez, ami egy multikulturális közösséget tud teremteni a látogatók részvételével. Így szükségképpen konceptuális művek születnek a reprezentatív bemutatás helyett, nem nélkülözve a képzőművészetből ellesett fogásokat. Az építészet egyrészt művészeti magatartás, azaz a kritikai attitűd lényegi eleme, másrészt a képzőművészet végtelennek tűnő szabadságával szemben mindig valamilyen társadalmi funkciót elégít ki. Ez a kettősség jellemzi az építészetet és teszi próbára minden alkalommal az építészek erkölcsi érzékét. A biennálét is ez a kettősség feszíti, különböző esztétikai, társadalmi, technikai, ökológiai hangsúlyt kapva aszerint, hogy a kinevezett igazgató mit tart fontosnak és milyen hívószót tűz a biennále zászlajára.

A magyar pavilon pályázati kiírásakor még nem volt ismert a főkurátor személye és programja, így a magyar pályázóknak ennek ismerete nélkül kellett saját projektjüket elkészíteni. Mindegyikük egyéni elképzelést követett, mintha még felszabadítónak is érezték volna, hogy nem kell megfelelniük egy tematikának. Az elmúlt két pályázaton a kiíró számos újítást vezetett be, okulva a korábbi sikertelenségen. Időben és teljesíthető feltételekkel lehetett pályázni bárkinek, mert nem kötötték már meghatározott végzettséghez a kurátor személyét. A pályázatot két fordulóban bonyolították le, a második fordulóban a pályázóknak lehetőségük volt a zsűri előtt megvédeni és indokolni elgondolásukat. A zsűri számára először egyik pályázat sem volt abszolút meggyőző, hosszas vita és mérlegelés után azonban talán a legjobban megvalósítható tervet szavazták végül győztesnek. A beadott pályaművek száma (9) és színvonala egyértelműen a pályázat sikerét bizonyítják és tükrözik az építészet megközelíthetőségének sokszínűségét.

Benedek Anna állítása, hogy az építészet nincs ember nélkül, az ember pedig története nélkül. „Betűrés” c. koncepciója az emberi történéseken keresztül szeretné megragadni a teret és az időt, amelyek sarokpontjai a házak. Magyar írókat, költőket és építészeket invitál közös munkára, hogy együtt alkossanak olyan teret, amelyet a látogató érzékeivel felfog. Az elképzelés szürreális, költői víziókban gondolta a kiragadott történetek pillanatait megjeleníteni. Megkapó a pályázat érzékenysége, de nehezen képzelhető el a megvalósítás. A terek, amelyek a magyar nyelvből ihletődnek, nem értelmezhetők egy nemzetközi közegben. Ugyanakkor a magyar építészetre valószínűleg megtermékenyítően hatna egy irodalmi inspiráció.

A Kitchen Budapest alkotócsoport egy informatikára épülő projektet kívánt bemutatni „Bit of Architecture” címmel. A Magyar Telekom innovációs laborja három éve működik azzal a céllal, hogy megtalálja a társadalom, művészet, tudomány és az új média közötti kapcsolódási pontokat, és új lehetőségeket keressen a digitális technológia számára. Ennek a kutatásnak része az informatika fejlődésének kapcsolata az építészethez, amit a magyar pavilonban egy számítógépes installációban kívántak bemutatni, ahol az interneten keresztül érkező üzenetek jelennek meg fényjelek, a nyomtatóból vízesésszerűen aláhulló papírszalagok vagy kivetített szövegek formájában. A felvetés nem új, a számítógéppel segített tervezés vagy a vizuális tér a hagyományos építészeti felfogás kereteit széttörő megnyilvánulásai már legalább húsz éve jelen vannak az építészetelméletben. Az installáció az egyszerre többfelé működő online kapcsolatok omnipotens jelenlétét akarja bizonyítani, ami azonban ma már nem kérdés, a pályázók nem jutottak el egy releváns kritikai felismerésig.

Csanády Pál „European unioff” projektje Törökország uniós csatlakozásának lehetőségét veti fel, amit eddig Európa kollektív félelme akadályozott meg. Magyarország több évszázados török kapcsolatára hivatkozva gondolja úgy a pályázó, hogy a magyar pavilon vetheti fel a nemzet, vallás, identitás kérdéseit Törökországgal összefüggésben. Egymás elfogadását szeretné hangsúlyozni a pavilon előtt elhelyezett „mina’rangláb”, amelyben óránként harangszó kondul, majd azt müezzinének nyomja el. A vallási tolerancia, a kulturális másság elfogadása, az idegentől való félelmek legyőzése fontos felvetések, de sokkal árnyaltabb és érzékenyebb megközelítést kíván. A minaret és harangláb összegyúrásából létrejött szimbolikusnak szánt építmény egyszerűen ízléstelen, inkább riasztó és elidegenítő mintsem kapcsolatot teremtő gesztus.

Erdély Dániel harminc éve folytat geometriai kísérleteket egy olyan formából kiindulva, amely képes a síkból a tér különböző irányaiba rugalmasan elmozdulni, ez a spidron. A nedves papírból hajtogatott véletlen formából egy egész rendszer született. Erdély Dánielnek 1990-ben sikerült először zárt térbeli testet létrehoznia 24 spidronból. Innen szinte végtelen lehetősége tárult fel a sajátos, örvénylő, geometrikus térkitöltő alakzatoknak, amelyek legjobban a kristályrácsokhoz hasonlítanak. A Velencei Biennáléra szánt „Spidron Equilibrum” c. projekt a spidron-geometriát szeretné megismertetni a közönséggel. A kiállítás belső tere például egy spidronizált archimédeszi gömb metszete. Feltűnő lett volna ez a projekt, ha megvalósul, de a geometria dekorativitásán túl semmilyen építészeti felvetése sincs.

Irimiás Balázs és Huma Alin „Fin de Cycle” projektje egy kerékpárutópia. A pályázók egy olyan jövőt vázolnak föl, ahol a kerékpár, mint a legdemokratikusabb közlekedési eszköz válik dominánssá egy túlnépesedett és beteg ökoszisztémával szenvedő földön. „Eljött az idő, mikor a kerékpár újraéled, mindenféle retró vagy nosztalgiázó felhang, mindenféle keserűség vagy bosszúvágy nélkül.” A kerékpár, mint a jövő logosza, izgalmas alternatívát kínál a globális nomadizmus korában, amikor mindenki állandóan úton van. Eddig az egyre nagyobb gyorsulás elérése volt a vágyott cél, mára azonban világossá vált, hogy a túlélési stratégia a lassításban rejlik. Maguk az alkotók saját életükkel a kulturális nomadizmus megteremtői. (A kulturális nomadizmus kifejezés Achille Bonito Oliva olasz kritikustól származik, jelentése a különböző korok, régiók, kultúrák vegyítése.) Irimiás Balázs világutazó építész, aki az 1993-as Rotterdami Építészeti Biennálén Mobilitás-filmjével díjat kapott. Az utóbbi öt évet Japánban töltötte, ahol megismerkedett a román származású, de Ausztráliában szocializálódott művésszel, Huma Alinnal, aki számára élet és művészet között nincs határ. A biennále alatt Alin a magyar pavilonban lakott volna egy sátorban, a betérő látogatókat kávéval kínálva. A globális világ kialakulásában a mozgás döntő szerepet játszik. A pályázat nagy értéke ennek felismerése. A mai nomádok egy része maga választotta ezt az életformát és jóízűen fogyaszt más kultúrákat, birtokol egyfajta mindenütt érvényes tudást és anyagi hátteret, ilyenek a turisták (akik például éppen Velencébe látogatnak), üzletemberek, míg mások kényszerűségből vándorolnak mint vendégmunkások vagy menekültek. Ők a kirekesztettek, politikailag, gazdaságilag, kulturálisan kiszolgáltatottak. A nomadizmus, mint a XXI. század legfontosabb jelensége, helyi és világméretű kérdés egyszerre, amit a pályázat szellemesen és sokkolóan mutatott volna be.

Király Zoltán azok közé tartozik, akik a 2008-as biennáléra is pályáztak. Akkor a figyelem középpontjába a ma emberének otthonteremtési stratégiáit állította. Most is hasonló gondolatok foglalkoztatják: migráció, mobilitás, asszimiláció, alkalmazkodás. Három földrajzilag és kulturálisan egymástól elszigetelt helyszín között létesít kapcsolatot a vázszerkezet, mint építészeti archetípus révén. Az oroszországi félnomád hanti népesség sátrait, a Svájcban élő Zalotay Elemér saját házát és a magyarországi Bokod-tó hétvégi házait is egyszerű keretváz tartja. A kiállításon ezt a három keretvázat állították volna föl, amelyek vizuális kapcsolatban lettek volna egymással. A pályázat az építészet összekötő szerepét, az öntudatlanságban rejlő erőt és a túlélés lehetőségét vetíti elénk a túliparosított világban.

A KÉK Kortárs Építészeti Központ pályázata ironikus kritikát fogalmaz meg a fogyasztói kultúrával szemben. A látogató egy légpárnás fóliával borított térbe ér, ahol (bármilyen nagy a kísértés) csak egyetlen buborékot pukkaszthat ki. A rendszer digitálisan rögzíti a már elhasznált buborékokat, ami a következő térben kivetített pixelként jelenik meg. Az egyén saját döntésein tapasztalhatja meg felelősségvállalását a közösségért. Ha több buborékot pukkaszt ki, kevesebb jut másoknak. A pavilonban tett körút végén egy bódéban lángost lehet kapni, kettőt egy áráért, innen a projekt címe: „Egyet fizet, kettőt kap”. És valóban a mohóság a fogyasztásra épült társadalom legnagyobb betegsége, de az önérdek társadalmának válságát a szellemes csattanó ellenére nem sikerült átütő erővel a térben megvalósítani.

A „Hotel” című projekt paradigmaváltásról beszél. Szépvölgyi Viktória kurátor és társai állítása, hogy a szabadidős fogyasztás teljesebb körű kielégítése eddig elkülönülő szakterületek (belsőépítészet, pszichológia, gasztronómia stb.) közös munkájával lehetséges. Ezt a megállapítást megélhető élményterek installációjával akarták alátámasztani. Bár az építészet egyik feladat kétségkívül az emberek életének jobbá és gazdagabbá tétele, ez nem egyenlő a profitépítészet marketinggel alátámasztott céljával, hogy minél több látszatigényt elégítsen ki. Az építészet ilyen típusú kiszolgáló szerepével nem azonosulni, hanem azt ellenpontozni kellene, amit a pályázók nem ismertek föl. A zsűri ugyanakkor értékelte az enteriőr érzetekre ható átalakítását, amiben sokkal több lehetőség rejlik, mint amit a pályázat megmutatott.

Wesselényi-Garay Andor és Ferenc Marcel „BorderLINE” terve a nyertes pályamű. Pályázatuk a vonalat, mint az építészet alapegységét állítja középpontba. Ez olyannyira evidencia, hogy nem is jutott eszébe eddig senkinek. A ház megépülését a rajz gesztusa előzi meg, hiszen az építészeti gondolkodás valódi közege a vonalakban van. Ezt a vonalat önálló entitásként kívánja a kiállítás bemutatni. Az emberi kéz ceruzával rajzolt vonala mellett természetszerűen megjelenik a digitális is. Vajon a vonalnak van-e összekötő szerepe a különböző technikák között, vagy éppen az analóg és digitális világ ellentétét testesíti meg, talán kiderül majd a megvalósuló installációból. A koncepció lenyűgöző ereje abban van, hogy a kor fölfoghatatlan kaotikusságát egy végletekig redukáló gesztusban próbálja megragadhatóvá tenni.