Az építészet varázslata

Tizenegy hónap, kétszáz résztvevő, közel húsz ezer ceruza, kilencven kilométer kötél, egy, a maga nemében páratlan installáció, gazdag katalógus, megfilmesített rajzinterjúk: mindez együttesen két neves hazai építész, Wesselényi-Garay Andor és Ferencz Marcel Borderline Architecture elnevezésű kiállítása a 12. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálén. Tasnádi József grafikus száztíz építész közel hétszáz rajzát vetítette egymásra a plakáton és a katalógus címlapján. A Financial Times-tól a The Guardian át az International Herald Tribune-ig cikkekben méltatta a nemzetközi sajtó a Magyar Pavilon idei kiállítását, amelyik november 21-ig látható a Giardiniban.

Az alkotókkal a projekt születéséről, megvalósulásáról és fogadtatásáról beszélgettünk.

- Idén „Az emberek az építészetben találkoznak” gondolatra fókuszált a Velencei Építészeti Biennále. Milyen megközelítését adta ennek a Borderline Architecture?

Marcel: A kreativitásnak nem csak az a fajtája létezik, amikor az ember mozgatja a dolgokat, hanem amikor varázslatban van. Visszatér oda, ahonnan öt-hat évesen kikerült az oktatásból, a mesébe. Ennyi vonal és fonal között, amit összehoztunk, csak olyanoknak adatik meg létezni, akik színházi emberek. A megnyitón Magyar Péter építész is ezt a varázslatot emelte ki. Nagyon élvezik az úgymond laikusok és a családok, mert pihentető kiállításról van szó, egy őrületes vizuális élményről húsz ezer ceruzával.

- Andor szerethető enteriőrről, felnőtt játéktérről beszélt a térbeli hatás kapcsán…

Andor: Minden kiállítás kérdése az, hogy mennyire fogalmaz meg önmagába zárt világot és mennyire nyitott a látogatók felé. Alapszinten ez a nyitottság megvalósul, mert be lehet menni a kiállításba. A kérdés az, hogy a tereken végigmenve mennyire érzi azt a látogató, hogy alakítja is a kiállítást, vagy mennyire érzi azt, hogy tőle függetlenül is megvalósulna. Ennek a problémának az áthidalására a 2000-es évek elejétől, amikor a digitalizálás hullám elindult úgy az építészetben, mint a kiállítás művészetben, jelentek meg az interaktív kiállítások. Itt azzal, hogy a vonalak sűrűn vannak elhelyezve, mindenki kénytelen a vállával hozzáérni, megmozgatni az installációt. Érzésünk szerint sikerült ezt a dolgot nyitottá tenni, hogy mindenki úgy érzi, vele együtt az igazi ez a kiállítás.

- Hogyan találtak egymásra? Marcel 2002-ben önálló tablóval már részt vett Velencében.

Marcel: Képletesen, fizikai és szellemi értelemben is mindig felnéztem Andorra, aki csak egy évvel idősebb nálam. A sors úgy hozta, hogy tizenöt évvel az egyetem elvégzése után újra találkoztunk. Mindketten Debrecenben tanítottunk. Mindent átbeszéltünk a közös utazásaink során. Mindig valami újat keresünk. Nyúztam őt, hogy találjunk ki valamit, mire belőle kipattant a Borderline. Utána küldött egy e-mailt, hogy induljunk el és nyerjük meg a Biennálét.

- A vonal fogalmának az újraértelmezésére vállalkoztak a Borderline installációval. Eléggé ősi, mégis újszerű szempontot választottak az építészet megközelítéséhez…

Marcel: Nem tudtuk, hogy ez a felhívás. A nagy ötlet az volt, hogy a rajzolásról beszélve embertől, stílustól, arctól függetlenül helyzetet akartunk teremteni az építészetben. Teljesen véletlen, hogy a People Meet in Architecture-ből nálunk People Meet in Drawing lett. Andor építészeti filozófusként lecsontozta ezt a fogalmat: az építészek nem házakat építenek, hanem vonalakat húznak.

- Andor: Érdekesség, hogy Marci a doktori értekezését a vonal témájában írta. Nekem van egy regénykezdeményem, egy építészeti lektűr, aminek az a címe, hogy A vonal. A kettőnk közötti természetes emberi különbségből adódóan ő ezt nagyon transzcendensen, mitikusan látja, elhivatott mélységgel tekint a rajzolásra mint folyamatra. Jómagam kevésbé látom ezt ennyire transzcendensen, viszont tudom követni Marcit abban a mitikus fontosságérzetben, amit a rajzoknak tulajdonít.

- Hogyan nyilvánul meg ez a valóságban?

- Andor: Ha egy papíron meghúzunk egy vonalat, azt gondoltuk, hogy el kell helyeznünk valamit a térben, ami ennek a vonalnak valamiféle manifesztációja. Az volt a cél, hogy nagyon feszes, lineáris elemek jelenjenek meg a térben. Erre a legegyszerűbb dolog az, ha egy madzagot, egy spárgát a gravitáció segítségével megfeszítünk. A vonalak alaptestekké szerveződnek, tértesti játékokat hoznak létre, egy építészeti elemet, a pillért idézik meg. És ugyanúgy, ahogy ezekből az építészeti rajzokból végül építészet válik, egy komplex építészeti térstruktúrát hoztunk létre, amit kifejezetten a velencei Magyar Pavilon terére találtunk ki. Nagyon élvezzük azt a pillanatot, amikor a nézők rájönnek, hogy ceruzák feszítik meg a vonalhálót.

- Az is sajátos találmány, hogy húsz, nemzetközileg ismert építészt is az alkotás intim pillanatában, rajzolás közben örökítettek meg filminterjúkban. Könnyen vállalták?

- Marcel: Tudtuk, hogy a legnagyobb építész sztár is rajzolni fog. Nagyon sokan átérezték a dolog üzenet erejét.

- Andor: A típusjelenség az volt, hogy ha valaki elkezdett rajzolni, nem ritkán öt- hat- hét skicc jött ki a kezéből. Peter Schweger, magyar származású zürichi építész letette a tollat, a gyönyörű öreg arcával kedvesen ránk nézett, és azt mondta: „De hát én nem így dolgozom mostanában !”- mégis rajzolt. Kiderült, hogy a vonal kapaszkodót jelentett mindenkinek ahhoz, hogy visszaereszkedjen adott esetben a pár évtizeddel ezelőtti építész önmagához, aki élvezi, hogy megfogja a ceruzát, ahogy toll serceg a papíron.

- Marcel: Nem tudom, hogy a világon hányan készítettek eddig rajzinterjút építészekkel. Amikor a ceruza előkerül, mindenki színt vall. Kiderül, hogy kiben van belső tartalom, vezérlőerő, ami az építészet egyik kulcseleme.