Amikor megjelentek a számítógépek, azt éreztem, hogy tönkretesznek, elvesznek tőlem valamit. Mérhetetlen dühöt éreztem amiatt, hogy az elkészített modellek után a gépek százszámra ontották azokat a perspektívákat, amikért én napokon keresztül szenvedtem. Nem tartottam magam okos embernek – nem írok, nem győzködök másokat –, a rajz volt számomra az, aminek a segítségével el tudtam mondani a gondolataimat.

Számomra a rajz nem egy grafika, egy távlati kép vagy egy szép alkotás. Nem az épület megjelenítése a célja, hanem a gondolkodás segítése. Rajzolni úgy is lehet, hogy nincs nálad ceruza. Hogy pusztán fejben végzi az ember. Amikor gondolkodunk, gyakorlatilag hangtalanul beszélünk. Ugyanígy lehet vonalak és ceruza nélkül is fejben rajzolni. Egy festő fest akkor is, ha nincs megrendelése. Egy szobrász folyamatosan kisplasztikákat készít még akkor is, ha nincs köztéri megrendelése. Mert a kényszer hajtja. Engem is a kényszer hajt, hogy fejben tervezzek. Amikor rajzolok, akkor jövök rá arra, hogy az, amit elgondolok, az jó vagy sem, annak alapján kontrollálok arányokat, tömegeket.

Rajzolás közben azt rajzolod, amit szeretnél látni. Egy számítógépes modell viszont kíméletlenül megmutatja a térbeli, aránybeli problémákat, én mégsem tudom rajzolás nélkül elképzelni a tervezést. A számítógép inkább a beetetés része. Éppen ezért a számítógép nem öli meg a rajzolást.

Csak sajnálni tudom azokat az építészeket, akik nem rajzolnak gondolkodás közben.