Az építész számára van egy kegyelmi pillanat, amikor a megoldandó ősködnek nevezhető problémahalmaz, ösztöneink, tudatunk és szívünk egyidejűleg működő erejéből hirtelen egy megrajzolható, de nem megnevezhető egységgé áll össze, s alakot ölt. S ekkor kezünk, mint ösztöneink, tudatunk és szívünk meghosszabbított, hitelesített eszköze, működésbe lép. Ez az első, esetlen, de mindent eldöntő koncepcionális vázlat: egy zigóta. Euforikus ünnepi pillanat, mely később kétségeket, elemzést, önkritikát s újabb rajzokat szül. De ez a rajz marad az alfa és ómega, s a számítógép előtti és kívüli megkerülhetetlen emberi idő.