A rajzolás esetében kulcsfontosságú, hogy az elképzelt tér, ami rajzon megjelenik, illetve a tér, amit a rajz sejtet, az a valóságban és a rajzban is meggyőzően nézzen ki. A térnek ugyanis van egy képe, a képnek pedig térbelisége. Ez a kettő: a képiség és a térbeliség vagy közelíthető, vagy épp fordítva, eltávolítható egymástól. Azaz: a teret leképező rajz – elszakadva a tértől, amit ábrázol – mint síkbeli ábrázolás új értelmet kap. Ez különösen a belső terek tervezésénél válik kulcskérdéssé.

A rajz iszonyú fontos. Az ember leül az üres papír elé, és ki kell találnia a házat. Hiába van gép, a gép nem találja ki. A rajz új gondolatot is szül, így a rajz és a gondolat egymásra épül. Elkezdődik egy folyamatos párbeszéd a rajz és a gondolat közt. Nagyon sokszor egy kézmozdulattól vált irányt a gondolkodás. Ez persze ennél azért bonyolultabb, mert a rajz még függ gondolkodástól, neveltetéstől, technikától, még egy kicsit a kézügyességtől is.

A rajz nem is a világ felé, hanem a saját gondolataim rendezése miatt fontos. Mert az ember vagy szépen rajzol, vagy nem; vagy megértik, vagy nem; de mégiscsak úgy ismerhetem meg a saját tervemet, ha lerajzolom és látom. Nekem a személyes, biológiai tapasztalatom az, hogy rajzolás közben lélekben átélem: hogyan épül a ház. Amikor megtalálok valamit a rajzban – összeáll a gondolat -, kísértetiesen hasonlít számomra arra az érzésre, amikor először látom meg egy készülő házam vázát.