Manapság érdeklődésem középpontjában a tér minimális eszközei állnak…

A kéz a hiteles eszköz annak kidolgozására, amit az agy láttatni akar. A belső tér vonalas ábrázolása a végső cél. Érződik, látszik, a test áthalad a téren. És ezt a visszatükrözött teret rajzba fordítjuk át, amit majd Velence városába írunk be. Jó lenne így tekinteni egy rajzra. Ez az a maradék elem, amit nem igazán lehet megépíteni. Sokkal jobb, ha értjük, amit rajzolunk, ha a rajz nem csupán a vonalak halmazából formálódik, hanem saját testünk része, így több esélyünk van, hogy a ház a város testének, globális környezetünknek részévé váljon, az emberek részévé, akik nem különböznek tőlünk annyira, mint ahogy eddig elhitették velünk.

Szeretem mondani, hogy az építészet csendélet, és nem pusztán egy életforma. Mindenki tud úgy cselekedni és gondolkodni, ahogyan szeretne. Az emberek által választott önkifejezési mód a helyes út. Nekem személyesen van szükségem a rajzolásra, alkalmazom, szeretem és dolgozom vele. Ugyanakkor szívesen ötvözöm más eszközzel is, mint például az írással. Számomra a rajzolás ugyanazt jelenti, mint az írás. De írni tanulunk. Rajzolni viszont nem. A rajz abból fakad, amire vágyunk. Ha vissza tudunk emlékezni, mikor először leírtunk valamit, mindig eszünkbe jut az ujjak fájdalma, ami felszabadított. A rajzot engedjük folyni, még gyermekkorban is. A rajzolás, írás vagy a jelrendszerek egyre mennek. Minden valamiféle jelölés. Egy belső érzés, belső vágy jelölése, és ha képeinkben nincs valami vágy rejtve, el is felejthetjük őket. De ezt az óhajt a rajz és a pont segítségével hozzuk felszínre. Ezt nem csak a mások - mint például Kandinszkij - által elmondottakból kéne megtanulnunk, hanem fel kellene fognunk, hogy a vonal kitűnő téma, mert a vonal lehet pont, ív, bármi. Sosincs vége.

A dolgok nagyon lassan változnak, az ötletek ritkán jönnek, és örülünk, ha valami az ismétlődések és imitációk során meghatározott irányba halad. Utóbbiakban ugyanakkor semmi rossz nincs, hiszen ezek újabb fajta félreértéseket hoznak létre. Tehát nekem nincs gondom ezekkel a - gyakran hibásan - negatívumként értelmezett szavakkal.

De ami folyamatosan halad tovább, az a vonal – remélhetően a végtelenségig.