Elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon miért szeretünk firkálni. Nem egy fura dolog, hogy a kezed elszakad a lényedtől, és elkezd függetlenül élni? Voltaképpen akkor rajzolsz, ha valamit nagyon gyorsan el akarsz magyarázni. Amikor elkezdesz egyszerre beszélni és rajzolni, úgy érezed, hogy könnyebben megértik. Mihelyst elkezdenél dadogni, azonnal előveszed a ceruzát, és a kéz átveszi a szavaid helyét. Vagy kiegészíti. Én nem értek az agytevékenységhez, de úgy érzem, a kezem mindig kicsit mást csinál, mint amit elképzelek, vagy csinálnia kellene. Az agyam másik fele meg mintha kis késéssel ellenőrizné.

A legbugyutább rajzok mindig a legfontosabbak. Megindul a fejedben valami, és azt le akarod rajzolni. De miközben figyeled, hogy mit csinálsz, előfordul, hogy létrejön egy kontrollálhatatlan pillanat, aminek az a vége, hogy elszabadul a történet. Van úgy, hogy állatira fog a ceruza, alig ér hozzá a papírhoz, és mégis állatira fog. Repülnek a vonalak, és minden gyönyörű. Ezek azok a pillanatok, amikor nincs igazi kontroll. Születik egy rajz, legfeljebb azt érzed, hogy jól szállt a kezed, és lehet, eltelik egy fél év, mire tisztázod magadban, hogy ez mit is jelenthetett. Utólag megható, ha kiderül, hogy egy-egy ilyen firkának van dramaturgiája, van komoly jelentéstartalma, de a születése pillanatában ez kontrollálatlan - csak a kéz száll el. És kiderül, hogy van szinkron az ilyen folyamatokban is, amelyek csak ösztönös megnyilvánulásoknak hatottak. Ha az ember idővel megismeri a folyamatot, meg a hozzá kötődő gondolatkört, akkor a rajzok végeredménye is egyértelművé válik.

A rajzolás arra jó, hogy az ember elhitesse magával, hogy az, amit csinál, helyes, arányos, logikus.

A rajzolás számomra a megismerés, az elfogadás eszköze, az ötlet gyors-lassú leképezéséé: a váratlan, gyors firkák a születés pillanatait rögzítik, a sorozatok, az apró változásokat hozók a meggyőzés, az elfogadás hosszú folyamatát segítik.